13.

Ismeritek azt a kínos csendet, amit valakinek minél hamarabb illik félbeszakítani, mert még egy perc belőle és akkor ott döglött meg az egész helyzet? Akkor jó, mert nekem épp egy ilyet sikerült egy lassan részegedő, idétlen csuklással egybekötött kacajjal félbeszakítani.

- Sehun, ez kurvára nem volt vicces.

- Ugyan már, LuHan, hiszen olyan régen volt, hogy utoljára láttalak - álltam fel a helyemről ingatagon; rohadt whisky tisztán, majd megpróbáltam megölelni -Eszedbe se jusson! - ugrott arrébb, mire lebiggyesztett ajkakkal meredtem hol rá, hol Junmyeonra.

- Ti problémátok, beszéljétek meg.

Köszi, de tényleg. Sokat segítettél.

- De Sehunnal lehetetlen bármit is megbeszélni! - kelt ki LuHan magából rögtön, én pedig nem hagytam annyiban.

- Na te csak hallgass el szépen! - emeltem fel a hangom - Nem is tudom, ki lépett le Kínába mindennemű kibaszott szó nélkül!

- Nem is tudom, ki mondta, hogy szakítsunk és felejtsük el az egészet!

- Megcsaltál valami ZiTao gyerekkel, LuHan! - fordultam felé hatalmas lendülettel.

- YiFannak hívták!

Ez volt az utolsó csepp a pohárban, mikor lekevertem LuHannak egy akkorát, hogy a mögötte lévő fotel fogta meg, mikor belehuppant.

- Na jó, ebből elegem volt - cibálta fel hyung Lut ültő helyéből, majd felkapva a cuccaimat is, hozzám vágta azokat és egy pillanat alatt a folyosón találtuk magunkat LuHannal, az utánunk küldött cipőinkkel együtt.

- Köszi, most nincs hol laknom miattad... - fújtatott Lu, mire megcsóváltam a fejem egy mosoly kíséretében.

- A cipőd az összes cuccod?

- Ajj, hallgass már el...

Vállat rántva indultam el lefelé a lépcsőkön, hiszen mégiscsak ki lettem dobva és egy emelettel lentebb azt vettem észre, hogy LuHan igen szorgalmasan jön utánam. A vállam felett pillantottam rá, aztán felé is fordultam, ő pedig hisztisen elcsapta a fejét. Nem értettem a hisztijét és jogtalannak is tartottam, de az ő baja, hogy még majdnem öt év után is így eszi a fene azért, mert kidobtam a hűtlen fajtáját. Micsoda görbe tükör ez most az élettől számomra...

- Veled mehetek? - hallottam meg végül a halk suttogását, mikor kilépett utánam a lépcsőházból.

- Hová? - kérdeztem vissza széttárt karokkal.

- Ahová te is mész - indult utánam, mire megvontam a vállam.

- Inni készültem menni.

- Akkor megyek.

Ahogy mellém ért, beállt közöttünk a csend, de ez már kevésbé volt kínos, inkább egy picit feszült, hiszen az előbb mostam be neki, ami a tökéletes porcelánszerű bőrén kezdett piroslani mostanra.

- Nagyon fáj? - kérdeztem tőle, fél szemmel felé pillantva, mire elhúzta a száját.

- Hagyjuk inkább, megérdemeltem... Csúnya volt, amit veled műveltem és nem magyaráztam meg semmit, pedig arany életem volt melletted, mégsem becsültelek. Tudod, minden jó hiánya akkor tűnik fel, amikor már elveszítetted... - mosolygott keserűen, én pedig megtorpantam.

- Lu, ezt most abba kell hagynod - szóltam rá, ahogy szólásra nyitotta a száját.

- Miért, Sehun? Nem volt igazságtalan, amit tettem? - csattant fel rögtön.

- Lu, gyerekek voltunk még szinte... - céloztam a kapcsolatunkra, hiszen én csak 17 voltam, mikor szakítottunk, ő pedig 22. 

Teljesen komolytalanok voltunk, a kezdeti rózsaszín felhős boldogságban úszva, tipikusan az első szerelem volt mindkettőnk életében, hiába Lu az idősebb. Romantikus sztori volt a miénk, én a végzős gimis évemet igyekeztem túlélni, ő pedig a munkával próbált helyt állni a kapcsolatunk idején, mikor összeköltöztünk a ballagásom után és elkezdődtek a problémák. Nem tudtuk elviselni egymás dolgait és mindig belekötöttünk a másikba, aminek az lett az eredménye, hogy LuHan megunta a gyerekes hisztimet és lelépett azzal a YiFan nevű gyerekkel. A baj mégis az volt, hogy ezt nem tőle tudtam meg. Napokig sírtam, hazaköltöztem a bátyámhoz, hiszen a szüleim Japánban dolgoztak akkor és minden el akartam felejteni, ami emlékeztetett LuHanra. Persze ő a szakításos kiakadásom után mindent otthagyott és Kínába ment, megszakítva ezzel a kapcsolatunkat teljesen.

- Akkor is tartozom egy magyarázattal.

- Gyere, üljünk be valahová és beszéljük meg normálisan - sóhajtottam fel, majd az első kocsma felé húztam őt, ahol rendeltem magunknak két sört - Hallgatlak.

Hosszú, gyűrűkkel teli ujjait kocogtatta a poháron, amibe remegő kézzel töltötte ki magának a sört. Türelmesen figyeltem őt, a tökéletes simaságú bőrét, amin a jobb oldalt volt egy alig észrevehető heg, a hosszú szempilláival keretezett bambi szemeit, amik sejtelmesen csillogtak és az enyhén kicserepesedett ajkait. Megnyalta a száját, krákogott egyet, majd beleivott az italába, hogy újra hallgasson.

- Sehun, nekem ez nem megy.

Meglepve emeltem a tekintetem az övére, félig felvonva az egyik szemöldökömet, hiszen még egy árva szót nem nyögött ki, de neki már nem megy!

- Lu, nem erőltetem, de te akartál velem jönni és megmagyarázni a dolgokat - ráztam meg értetlenül a fejemet, mire sóhajtott.

- Tudom és sajnálom, de nem vagyok rá képes! - dühös volt, ahogy a kezei ökölbe szorultak és úgy fonta maga előtt keresztbe a karjait, mintha attól félne, kap még egy pofont.

- Akkor egyszerűen hagyjuk, jó? - túrtam a hajamba - Csak beszélgessünk arról, hogy hogy vagy most. Nem kell a múltról beszélni, elmúlt már.

- Inkább azt mondd, hogy veled mi van, hiszen süt rólad, hogy magad alatt vagy és gyanítom, nem egy hirtelen bal lábas napod van... - támaszkodott meg végül állával az egyik tenyerében, úgy fürkészve a tekintetével, mint aki épp olvasni próbál belőlem.

- Ma reggel szakítottam kemény egy hetes járás után a legjobb barátommal, mert megcsaltam egy másik haverommal őt a füle hallatára, de előtte fogadtam rá, hogy magamba bolondítom három hét alatt, ő ezt megtudta és segített nyerni, de a vesztes ezt még nem tudja, pedig vele csaltam meg őt... - hadartam el az elmúlt pár hét eseményeit nagy vonalakban LuHannak, aki csak hatalmasra kerekedett szemeit meresztette rám.

- De nagy szarban vagy baszki... Nem tanultál a hibámból? - állt fel velem szemben és azonnal lekevert nekem egy nagyot - Hogy lehetsz ekkora idióta?

Szó nem hagyta el a számát, csak hallgattam, ahogy Lu mindennek elhord engem is, majd saját magát is, amiért ugyan azt elkövettük mind a ketten.

- ... és nem hiszem el, hogy annak ellenére, hogy szereted, képed voltál megcsalni, mikor tudod, hogy milyen érzés lehetett neki! Sehun!

Felsóhajtottam, majd kértem még egy kört, ezúttal a sör mellé egy kis töményet is, mert bármennyire is szerettem régen LuHant, most már elég kibírhatatlan lett...

- Felfogtam Lu, köszi.

- És hogy fogod helyre hozni? Halljam, milyen zseniális ötleted van a srác visszahódítására? - húzta le a töményet, amit eredetileg magamnak kértem.

- Semmi.

- Nem mondod komolyan... - csapta magát homlokon - Na ide figyelj! Fogod magad és igenis elmész hozzá, hogy megmagyarázz neki mindent és ne legyél akkora nyomorék, mint én voltam, miután azt tettem veled, amit. Nem hagyhatod, hogy ugyan azt élje át, mint anno te, csak azért, mert nem vagy képes rájönni, hogy amit ő megtett érted, az szerelem. Ne légy töketlen, Sehun! - próbálta önteni belém a bátorságot és ez kifejezetten nevetségesnek hatott a jelenlegi helyzetemben.

- Ki gondolta volna, hogy egyszer az exem fog tanácsot adni abba, hogy hogyan szerezzem vissza a másik exemet, akit szeretek... - nevettem fel keserűen, majd tekintetemet a LuHanéba fúrtam, amikor észrevettem valami furcsa csillogást benne - Jól vagy? Megártott a sör meg a tömény?

 - Jajj, nem, semmi ilyesmi, csak... Gondolkoztam és... Annyira megváltoztál. Persze örülök neki, csak mégis, nem az vagy már, akibe annak idején beleszerettem - mosolygott kedvesen, mire én is viszonoztam gesztusát.

 - Köszönöm, LuHan.

Végül még egész sokáig eldumálgattunk, aminek a telefonom csörgése vetett véget, ugyanis Junmyeon hyung remélte, hogy Lu velem jött és még életben van, de ahogy megnyugtattam, hogy nem marcangoltuk szét egymást, megjegyezte, hogy visszakísérhetném a lakásukra. Csak hogy lássák, milyen rendes fiatalember vagyok, megtettem ezt a szívességet nekik és bő fél óra múlva már hyung lakása előtt búcsúztam el tőlük, hogy hazafelé vegyem az irányt, így hajnal kettő tájékán. Igen, kicsit eliszogattuk az időt, de nem bántam. Jól esett a LuHan-féle bátorító beszéd és kezdtem rájönni, hogy ezzel próbálta jóvá tenni, amit velem tett öt éve. Baráti tanácsot adott, hogy Baekhyun ne törjön annyira össze, mint én. 

Megkönnyebbülten sétálgattam az alvó városban, kerülőt is téve, direkt nem buszoztam, hogy az elfogyasztott alkohol mennyiség is nagyjából felszívódjon bennem és egy kellemes órás séta után már a lépcsőházban tartottam felfelé a lépcsőn. Előkotortam a zsebemből a kulcsomat, majd el akartam forgatni azt a zárban, de meglepetésemre nyitva volt, márpedig én tutira bezártam!

 - Hé, van itthon valaki? - kiabáltam be, ahogy lerúgtam a cipőmet és beljebb sétáltam.

 - Sehun? - a szőr felállt a hátamon a hangjától, amikor meghallottam, mégis reménykedtem benne, hogy csak olyan részeg maradtam, hogy hallucinálok.

 - Hát te meg mit keresel itt? Sose jössz át hozzám... - csalódnom kellett, ugyanis nem én voltam részeg, Chanyeol tényleg a lakásomon várt, kihalászva a pótkulcsot a lábtörlőm alól, amit igazából fogalmam sincs, hogy minek is tároltam ott.

 - Csak beszélni akartam veled és azt hittem, hogy itthon leszel, de inkább megvártalak - kezdte el a kis mondandóját, mire sóhajtva a hajamba túrtam.

 - Yeol, kicseszettül majdnem hajnal négy van, mit akarsz?

 - A fogadásról akartam be...

 - Azt megnyertem.

Hirtelen csukta be a száját, ahogy közöltem vele a tényt, miszerint veszített és a szemem sarkából láttam, ahogy megrázza a fejét, mint aki nem hiszi el a dolgot.

 - Mi van? De hát a lakásomon szakítottatok! - csattant fel, én pedig olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam. Hangos volt.

 - Ennek ellenére tegnap reggel lefeküdtünk és igen, Baek volt alul, ahogy te azt kikötötted. Szóval, hogy is volt a nyereményem? - léptem hozzá közelebb, mikor kisétált a szobámból a konyhába, ahol letettem az épp kitöltött pohár vizet.

 - Azt mondtam, hogy azt kérsz tőlem, amit csak akarsz... - hajtotta le csalódottan a fejét. Nos igen, ez van, ha valaki nagyon biztos a dolgában és utána hatalmasat bukik.

 - Ja, igen, kitaláltam, hogy mit szeretnék - mosolyodtam el édesen - Tűnj el az életemből, Chanyeol. Tönkre teszel körülöttem mindent, így azt kérem tőled, hogy soha többé ne keress - töröltem le a mosolyt a képemről, hiszen teljesen komolyan gondoltam, hogy hagyjon békén.

Mindenről ő tehetett, még ha nem is egyedül, de a baj fő forrása maga Chanyeol volt, minden esetben.

 - Nem kérheted ezt tőlem, Sehun. Nem teszem ezt meg - rázta meg a fejét sóhajtva.

 - Mi az, hogy nem?! Miért nem? - horkantam fel, mire nekinyomott a konyha pultnak és vészesen közel hajolt az arcomhoz.

 - Azért nem, mert szeretlek, Sehun - suttogta az ajkaimra, mielőtt bezárta volna a köztünk lévő aprócska távolságot...